Nagy dévérek hosszú előkével

Az utóbbi napok tartósan magas hőmérséklete nemcsak a vizek szerelmeseit, de a azok lakóit is megviselte. A kisebb tavakon az oxigénhiányos, bezöldült vízben a halak a felszínen kóvályogtak. Kedvenc tavamon a többszöri próbálkozás ellenére is csak a kései órák horgászata adott némi eredményt. Gyerünk valami folyóvízre! – adtam ki a parancsot magamban.

Szerencsére a közelben több lehetőségem is adódik, a Ráckevei (Soroksári)-Duna-ág (RSD), illetve a főváros nagy folyója, a Duna. Az előbbire esett a választásom. A közelmúltban jó hírek érkeztek a vízről, a csőhídi pálya sok szép halat adott, köszönhetően a magas dunai vízállásnak, ugyanis ilyenkor rendesen engedik a vizet, ami köztudottan több halat „hoz”.

dk-09.jpg

Mivel?
Igyekeztem minél korábban a partra érni, hogy még a nagy meleg előtt mindent el tudjak rendezni. Kerestem egy árnyékos helyet, elkezdtem bekeverni a halaknak szánt tápot. Két kiló Mester Mix, negyed kiló pirított, hengerelt kender, fél zacskó Speciál Dévér édes-sós aroma – az íze sós, az illata édes-karamellás – klasszikus dévéres adalék, Match Liquiddel kiegészítve. Az etetőt kevéske folyékony aromával és vízzel kevertem el, ami a többszörös keverés-nedvesítés után nyerte el végleges állagát. A legfontosabb momentum, hogy az etető inkább nedvesebb legyen, mint száraz, hiszen egy fontos adalék még jön hozzá, ez pedig a folyóvízi föld. A föld, jelen esetben ventilált agyag, apró kis golyócskákból áll. Ha egy normál állagú kajához adnánk, a szárazabb földszemcsék magukba szívnák az etetőanyagból a nedvességet és egy száraz elegyet kapnánk. Azonban a túlnedvesített etetőanyaghoz a szárazabb szemcsézetű ventilált agyag hozzáragad-hozzátapad anélkül, hogy kiszárítaná a keverékünket. Az agyag nemcsak nehezít, de a megfelelő ködösítésért is felelős. Ezzel vizuális hatást is elérünk, felkeltjük vele a halak érdeklődését. Ebben a felhőben intenzívebben keres­gélnek pikkelyes barátaink. Ha jól dolgoztuk össze a kaját egy homogén masszát kapunk – a hozzáadott föld szinte eltűnik benne –, ami kellően nehéz a folyóvízi feederezéshez, hívogatóan füstöl a fenéken, és ott tartja a kíváncsi halakat.

Hogyan?
A feederes horgászathoz most két botot hoztam magammal. Az egyik 0,20 mm-es fonottal, nagy méretű orsóval, 150 g-os dobósúllyal egy bivalyerős extra heavy bot, amelyet csak etetésre használok. A zsinór végén egy füles drótkosár, amelyet cimborám fabrikált egy gyári kosárból. Erre kisebb, de kétkezes gombócokat gyúrok. Ebből 8-10 darab az alapozás. Ezt élőanyag nélkül dobom be az orsó zsinórklipszébe kiakasztott zsinórral. A törés, illetve a sodorvonal széle körülbelül 20 méterre van. Ez a célpont. A túloldalon kinézek egy fix pontot, a folyásnak kissé lefelé egy helyre juttatom be a gombócokat. Fontos a dobás utáni bottartás. Mindig egy kissé a fej felé visszatartott spiccel csobbantom be a gombócot és így tompítom a zsinóron keletkező terhelést, majd egészen a vízig engedem a spiccet, kissé a folyásnak ellenkező irányban. Igyekszem a mozdulatokat szinte gépiesen, azonosan végrehajtani, ezzel is az etetőanyag egy helyre való bejuttatását, koncentrálását segíteni, javítva a fogás esélyeit. Folyóvízen az állandóan etetett távolság gyakorlatilag idővel egy elnyúló sávot hoz létre, ahogyan a kaja és élőanyag lassan kioldódik. Ezért az ide érkező halakat is itt kell keresgélnünk. Az előke hosszával tudjuk szabályozni a csali távolságát az etetés helyétől, az etetőkosártól, ami folyóvízen sokszor egy méternél is hosszabb lehet. Az etetés megkezdésekor a hosszabb, a későbbiekben a rövidebb eredményesebb lehet. Halkan jegyzem meg: volt ez már fordítva is. A halfogáshoz egy pontyos feedert használok egyunciás üvegspiccel. Ez kellően érzékenyen jelez, ami a dévér horgászatánál fontos szempont. A nagyobb méretű etetőkosár által okozott nemkívánatos mozgásokat, rángásokat egy a forgó és az előke közé iktatott 15-20 cm-es duplára font 0,5 mm-es erőgumi közbeiktatásával tompítom. A kosár felőli vége egy forgóhoz csatlakozik, amit gumiharang rejt. A másik végén egy duplanyolcas csomó van. Erre egyszerű hurokkal csatlakoztatom a füles előkét. Ennek a hossza indulásként 50 cm. A későbbiekben ezt egyszerűen tudom variálni egészen az 1-1,5 m-es hosszig. Ez a szerelék sokszor igen jó halakkal igazolta létjogosultságát, amikor az alkalmazott kisebb méretű horgokkal is testes jószágokat terelhettem szákba különösebb gond nélkül. A termetes méretű dévérekre jellemző hatalmas fejcsóválásokat, bólogatásokat teljesen kivédi, a nagyobb méretű kosarak sem fogják kiverni a megakasztott halaink szájából a horgot.

Mit?
Az etetésen elsőként néhány apró karika jelent meg. Ezt hirtelen ütésszerű kapások jelezték, ezeket csak igen jó reflexszel, kézben illetve a térden tartott bottal lehet megfogni, vagy esetleg kivárni, amíg „felrágja” magát a horogra. A nagyobb testű halak, és én ezekért jöttem, máshogy kapnak. A spiccen sokszor csak egy finom húzás az ilyen jószág jelzése. Van persze, hogy rázza a végét, mint bolond a lisztet, de ez ebben az időjárásban nem gyakori. Sokszor valahogy bejönnek az „eresdébe” a Dunáról a nagyobb méretű bronzos halak. Jól felismerhetők, mert más a színük is, formájuk is. Kagylóktól sebzett szájukon jól látszik, máshogyan szerzik be a napi betevőt, mint a helyi társaik. Vastagabbak, zömökebbek is itteni rokonaiknál, és sokkal erősebbnek tűnnek, keményebben védekeznek a horgon. Na ja, ezek a nagy folyó sodrásában tartanak túlélőgyakorlatot.

dk-10.jpg
A fentebb említett körülményeknek, na meg a hasznos infóknak köszönhetően sejtettem most is ittlétüket. Csak ki kellett várni, hogy idetaláljanak, és szépen meg is jöttek. Biztos nagyobb csapat járhatta a környéket, mert gyors egymás­utánban négy darabosabbat is sikerült fognom. Nem mértem, de verte a nyolc kilót az együttes tömegük. A meleg miatt nem tartottam sokáig őket a nekik szokatlan hálós rabságban, szépen egyenként visszamentek oda, ahonnan jöttek.